Szülinapi babacsintatorta #papinapló 55.

Eddig csak sejtettem, de most már tudom is, mekkora öröm Mimó szülinapján úgy kelni, hogy amikor mellettem felül az ágyban még kicsit kómás fejjel, megölelem, megpuszilgatom, és azt mondhatom neki, hogy „boldog szülinapot, kisfiam”. Nem tűnik nagy dolognak, pedig olyan érzés volt, mintha nem is lenne ennél fontosabb. Simán lehet, hogy nincs is.

Mozgalmas volt a hét, beszereztünk például egy új babahurcit. Bár ez így némileg túlzás, mert Viru volt, aki ezt lemenedzselte, én csak a színéről mondtam véleményt (ami olyan szép, hogy ihaj). Hetekig keresgélt, fórumokat és csoportokat böngészett, mire megtalálta a megfelelő és nem mellesleg elképesztően menő Babybooz típusút. A sima és a karikás kendőnél is az volt az érzésem, hogy ez valami olyan, mint nálunk, pasiknál egy kütyü alapos kiválasztása. Már látom, hogy ez bizony egy nagybetűs csajos ÜGY. Olyan gondossággal foglalkoznak ezzel a nők, mintha valamilyen ritka fontos ékszer lenne, amit akkor vesznek föl, amikor a bálba mennek. Kicsit irigyeltem is Viru boldogságát, amikor csillogó szemmel kibontotta a csomagolást.

A héten nem csak Mimmúr első szülinapja volt, de az első meplepi zsúrja is. Ezt még csak szűk körben ünnepeltük a nagyikkal. Ezzel már most előrébb tart Mimm, mint én valaha, mert nekem 35 év alatt még soha nem volt meglepetés bulim. Viru sajátfejlesztésű babacsintatortát készített. Ez olyan összetevőkből áll, amiket már a kisfiam megehet, és szívesen is adunk neki, mert nem egészségtelenek. Így kell elképzelni: három szív alakú balatoni palacsinta zabpehelylisztből, házi babaracklekvárral kitöltve a hézagokat, banánpürével leöntve. A nagyok parfait tortát kaptak, miattam. Ez azért alakult így, mert amikor Viru még terhes volt, fogadtunk, hogy Mimó megszületik-e már februárban, vagy átcsúszik márciusra. Két nappal nyertem. Ha az első változat lett volna a nyerő, akkor Virág kedvenc – túrós-málnás – szülinapi tortájával ünnepeltünk volna, így viszont az enyémmel. Mivel nyári gyerek vagyok, a fagyitorta lételemem, hogy túléljem a hőséget. Haha.

A köszöntésen Pesti Papó elszavalta a külön Mimzinek írt versét. Ez is ügy ám, mint a hurci. Amikor a húgom 21 évvel ezelőtt egyéves volt, írt egy rövidke, de ütős versikét, ami azóta elhagyhatatlan része lett a kishúgom szülinapjainak. Mimó születésénél egyből megkértem, hogy az unokájának is írjon egyet. Meg is tette pár nappal később, de csak most árulta el, hogy mi is meglepődjünk.

Ezt a kis feleségem írta Mimzi első szülinapjára. Hazudnék, ha azt mondanám, nem mümükézett be tőle a szemem, amikor olvastam. Már nagyon sokan látták, de a Facebookon ha nem is veszik el, mindenesetre egy idő után nehéz lesz megtalálni. Ezért ide teszem, hogy megmaradjon:

Emlékszem, pont úgy volt, mint a filmekben. Hétvégén, éjszaka, egy téves riasztás után hazamentünk még egy picit, majd indulhattunk is vissza.

Emlékszem, ahogy álltam az ebédlő közepén, nagyterpeszben, csobogó magzatvízzel. 
Emlékszem, ahogy reszkettem a fürdőkádban, pedig már indulni kellett volna.
Emlékszem, hogy még éjszaka volt, mikor bementünk, sötét volt a kórház és egészen üres.
Emlékszem, hogy a mellettünk lévő szobában üvöltött egy másik szülő nő. Nem tudtam eldönteni, hogy hol tart, és hogy én is ilyen hangokat adok-e majd ki.
Emlékszem, hogy fogtuk egymás kezét Papzival, percekre aludtunk el felváltva.
Emlékszem, előtte milyen jó ötletnek tűnt a labda, amikor meg élesben a szülésznő mondta, hogy akkor próbáljuk meg, mocskosul csak feküdtem volna tovább.

Emlékszem, hogy mindenki dicsért, hogy jól haladunk.

Emlékszem, mikor megérkezett Szuperdoktor, ahogy üldögélt az ágyam szélén.
Emlékszem, ahogy lassan nappal lett, kint világos, felbolydult a kórház, aki arra járt a folyosón, benézett és mosolygott.

Emlékszem, mikor Szuperdoktor azt mondta 5 órai vajúdás után, hogy vagy most kényelmesen megyünk a műtőbe, vagy később kapkodva. Még nekem kellett szinte vigasztalnom őt is, meg a szülésznőt is. Papzi annyit mondott „legalább lesz még egy tetkód…”. Egyáltalán nem voltam szomorú vagy ijedt, úgy éreztem, hogy nem bírtam volna tovább. A Te egészségedet pedig nem akartam kockáztatni.

Emlékszem a műtőre, az előkészítésre, ahogy üldögélek a műtőasztal szélén a kórházi hálóingben, ami nem ért össze elöl. Körülöttem a hétvégéről beszélgettek, meg valami autóvételről.
Emlékszem, ahogy megjelent Szuperdoktor már beöltözve, és ahogy azt mondja: „Most pedig bekenjük a pocakját napocska színűre.” (Néha kicsit bízom benne, hogy azóta valahonnan mosolyogva figyel téged a két nagypapiddal együtt, ahogy okosodsz, fejlődsz.)
Emlékszem, mikor meghallottam a fejemnél Papzi hangját, nagyon megörültem neki. Balról a szülésznő egy törlővel várakozott, oda már Téged vártak. (Állítólag nászéjszakás sztorikkal szórakoztattam a műtőt, erre őszintén nem emlékszem.)

Emlékszem, hogy azonnal felsírtál, nem kellett rá várni, mint a filmekben. 
Emlékszem, hogy először úgy találkoztunk, hogy odatartottak a fejemhez. Nagyon sírtál, nekem mindkét kezem a paraván alatt volt, és csak azt tudtam ismételgetni, hogy „szia”. Hangok biztattak, hogy pusziljalak meg, de akkor még olyan fura volt.

Torokszorító, hogy már egy év eltelt azóta. Az, hogy mennyi mindent történt már, mégis milyen kicsi része ez a mi közös történetünknek. Boldog születésnapot nekünk, édes kisfiam, olyan jó, hogy pont bennünket választottál. <3